Tablóképek

Dr. Huszka László és növendékei az 1939/40-es tanévben
tablo

Hajas Tibor és az I-es tanterem gimnazistái 1941-ben
tablo

Tablókép 1961/62-es tanévből
tablo


Hírességeink, volt tanárok - diákok

Deák Dezső

deak

Nyári programok táborozások

Először 1955-ben határoztuk el, hogy a nyári szünetben sátortábort szervezünk növendékeink számára. Az előkészületeket már a télen elkezdtük. Intézetünk szabóműhelyében varrtuk meg, állítottuk össze a táborozáshoz szükséges sátrakat. Három tízszemélyes sátrat, négy kétszemélyes parancsnoki sátrat, GH-sátrat és konyhatetőt készítettünk el. Táborhelyet a Szalajka-völgy melletti Tófalusi-völgyben sikerült találnunk. Csodálatos környezetben építettük föl táborunkat.
A három őrsből váltakozva volt egy szolgálatos őrs, ők gyűjtöttek rőzsét a konyhára, vizet hordtak a főzéshez, mosogatáshoz, segítettek a főzésben, és az éjjeli őrséget is ők adták. A nap zászlófölvonással és parancskihirdetéssel kezdődött. A másik két őrssel a környező hegyekben túráztunk. Naponta 15-25 km-es utakat tettünk meg, bejárva a Bükk-hegység legszebb tájait.
A természet szeretetére, védelmére neveltük növendékeinket. Táborozásaink, fölszereléseinket, a tábori életet a cserkészmozgalom alapján szerveztük. 1948-ig, a cserkészmozgalom betiltásáig, aktív résztvevője voltam a cserkészetnek.
1956-ban Visegrád fölött, a Lepence patak mentén találtunk megfelelő táborhelyet. Ekkor más második éve működött a csónakházunk, és úgy döntöttünk, hogy a csónakokat is elvisszük a táborba. A MÁV-tól kaptunk teherkocsit és azzal szállítottuk el csónakjainkat és az egyéb fölszerelési tárgyainkat. Nagymaroson rakodtunk ki, és ott szálltunk vízre. Áteveztünk a Lepence patakhoz és ott kötöttük ki csónakjainkat. Itt is a szokásos formaságokkal építettük föl táborunkat és éltük a már kialakult tábori életet.
A kisebb túrák mellett két kétnapos kirándulást szerveztünk. Egyik alkalommal a csónakosokkal a váci ágon indultunk el a Szentendrei szigetet megkerülni. A gyalogtúrázók a hegyeken keresztül érkeztek Leányfaluba. Itt találkozott a két csoport a délutáni órákban. A Dunaparton tábortuz mellett nótázva-mókázva töltöttük el az estét és az éjszakát is. Reggel ismét elválva ki-ki a maga útján indult tovább, hogy délután a táborhelyen találkozzunk ismét.
Másik alkalommal fölfelé indult hajóhadunk a Dunán. Célunk az volt, hogy a gyalogtúrázókkal Esztergomban találkozzunk, és együtt töltsük el az éjszakát. Így is történt. Másnap vidáman ismerkedtünk Esztergom történelmi nevezetességeivel.
Ezenkívül még sok-sok kirándulást szerveztünk. Kirándulásainkkal hazánk alaposabb megismerését, történelmi és kulturális értékeinek megtekintését, a hazaszeretet elmélyítését kívántuk szolgálni.

(1996)

Csónakház a Sárgán
Délmagyarország, 1970. augusztus 30.



A háború elmúlta után sok-sok nehézség árán éledt újjá Lengyel Sándor fáradhatatlan munkája nyomán a szegedi evezőssport. 1954 őszén a MÁV nevelőintézet megengedte, hogy néhány túrahajóval fölszerelt üdülőházunkban növendékeik szakszerű és rendszeres evezős kiképzésben részesüljenek. 1955 tavaszán el is kezdődött az oktatás, majd júniusban a diákok nagy örömére még egy használt palánkos négyest vásároltak. Egri Lajos, Vitális Imre, Réti István és Harsányi Pál növendékekből álló csapatot Lengyel Sándor kormányozta a Szegedre érkezett négyesben. A Boszorkányszigettől a Sárgáig tartó 5 kilométeres evezés indította útra jelképesen a szegedi új evezős-életet. 1956 után a MÁV Nevelőintézet fölmondta a szegedi evezős élet számára a segítést jelentő "társbérletet".

Paku Imre (Hódmezovásárhely, 1910. máj. 12.-Bp., 1975. ápr. 3.): irodalomtörténész.

1939-ben a szegedi egyetemen magyar-latin-görög szakon szerzett diplomát.
1938-41-ben ugyanott egyetemi gyakornok, az Egyetemi Ifjúsági Színjátszó Társaságnak és a Bethlen Gábor Körnek elnöke.
1942-től Budapesten az Athenaeum, 1945-től az Új Idők Könyvkiadó szerkesztője, 1949-ben a Révai, 1950-től a Szépirodalmi Kiadó lektora, szerkesztője, 1963-1973 között a Látóhatár segédszerkesztője volt.
M. Kosztolányi Dezső, Szeptemberi áhitat szerk., (1939); Juhász Gyula Ö. V szerk., 1940-1941; Hamlet, szerk., Szeged, 1941; Juhász Gyula 1883-1937, emlékkönyv, szerk., 1962; Móra Ferenc, Szegedi tulipános láda, szerk., 1964.

Ir. Vargha Kálmán, -, ItK 1975; Kőszegfalvi Ferenc, Jeles vásárhelyiek, Hódmezővásárhely, 1993.

Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon, 1995.



Dr. Huszka László, Pajor Elemér, Dús István, Hajas Tibor,
Dr. Lantos Ágoston, Varga Dezső, Paku Imre,
Prakfalvi Sándor, Szabó Gyula

Dr. Blazovich László

Emléktöredékek bakteréletemből


A szülők szokták elhatározni, hogy gyermekükből "bakter" lesz. Az ilyen gondolatot nem a jókedv, hanem általában valamilyen szükség szokta kikényszeríteni. Középiskolai kollégiumba mentünk, de hamar megtudtuk, hogy intézetnek hívják, városszerte pedig Bakter a neve, és bennünket is annak neveznek. A nevelőintézetbe kerülők vagy nagycsaládok gyermekei voltak, vagy iskolától távol élő családokban nevelkedtek korábban, netán félcsaládokban éltek, vagy szüleik más módon nem tudták előteremteni gyermekük taníttatásához a megfelelő összeget. Általában mégsem a gyerektől való szabadulás vágyával, hanem azzal adták intézetbe gyermeküket, hogy több legyen belőle, mint saját magukból. Ilyen módon az intézet fontos szociális és kulturális feladatot töltött be a vasutas társadalomban. A végzősök közül legtöbben a vasúthoz kerültek vissza, de számosan tovább tanultak és megállták helyüket. A kollégium a diákok számára jó nevelő iskolát adott az élethez.
Mielőtt a bakter intézetbe került, szüleinek legalább négy oldalas jelentkezési lapot kellett kitöltenie iskolai, munkahelyi javaslatokat beszerezve. Az ifjúról részletes jellemzés készült. A kollégiumi díjat, amely általában nem volt magas, a szülők jövedelme és a tanulmányi eredmény határozta meg. Ezért a bakter lakást, teljes ellátást, ruházatot, valamint tanszereket kapott, azaz mindent, ami a tanuláshoz és a létfönntartáshoz kellett.
A kollégiumba érkezés ideje augusztus végére esett. Előbb az idősebbek jöttek meg, később az alsóbb évesek, végül az újonc elsősök, akiknek fölszerelésében az idősebbek segítettek. A "bevonulás" idejéről mindenkit pontosan és időben értesítettek.
Az ágyneműt és fehérneműt a varrodában kaptuk, a zubbonyokat (hétköznapi, ünneplő, és játszó), valamint a nadrágokat, sapkát, kabátot a szabónál. Alacsony, nagyhangú ember volt. Nem nagyon törődött a méretekkel, darabra adta ki a holmit, amelyet egymás között cserélve, végül is rendes, méretes ruhánk lett. Később persze, lehetett egyezkedni vele bizonyos igazítások ügyében. Jómagam egyetemi tanulmányaim idején is vele varrattam ruháimat, mivel magasságom miatt a konfekciós méreteket nem viselhettem.
A cipőt Szabó Lajos irodájában" vételeztük. (A műhelyeket a diáknyelv irodának nevezte.) Cseh Lajos "irodája" volt az asztalos műhely, Rengeyé a lakatos műhely. És így tovább. A fölszerelés az ágyak fölhúzásával, a hálótermi rend kialakításával (emeletes ágyakban aludtunk), valamint a tanulószobai (tantermi) hely elfoglalásával és elrendezésével zárult. Amikor első alkalommal ágyaztunk, egyik társam Poczik Gábort kérte meg, aki negyedikes volt már, hogy segítsen nekünk. Szépen be is mutatta az ágyazás tudományát. Az ellenőrző nevelő, amikor átvette a hálót, nyilván nevelési szándékkal azonnal feldobott minden ágyat. Kezdhettük újra, jóval szerényebb tudással, mint Poczik, de nagy igyekezettel. Elkészültünk nehezen, a munka minőségét illetően jóval gyengébbre sikerült, mint korábban, de így már jó volt. Meglepődtem. Itt, úgy látszik, ami szögletes, azt gurítják, a kereket pedig viszik, és itt élek majd négy évig, ehhez kell alkalmazkodnom. Az egyenruhához vállapok is tartoztak, amelyek a tanulmányi eredményt jelezték: egy stráf az elégségest, mellé egy fekvo V a közepest, ketto V a jót, három V a jelest jelentette. Ám végül az alsóbb éveseknek jutott az alacsonyabb, az idősebbeknek pedig a magasabb "rangjelzés". A fölszerelés délre befejeződött. Ebéd után kimenő volt, ami a későbbiekben nagy kincsnek bizonyult: ugyanis csak szombat délután a szobarendet követően és vasárnap ebéd után este hétig élhettünk vele. Egyébként a bakter az idejét az intézetben töltötte.
A tanév eleji izgalmakkal teli napokat a tanulással eltöltött hétköznapok követték. Az átlagosnak mondható munkanap reggel hat órai ébresztővel kezdődött. A friss csöngő hangjára ébredt a bakter, majd hogy fölkelése biztos legyen, előbb a napos vagy ügyeletes, utóbb a nevelő érkezett az "ébresztő" szó kíséretében, és enyhe erőszakot alkalmazva "segítséget" nyújtottak a lustálkodóknak a fölkeléshez. Közben megszólalt az intézeti rádió, amely abban az időben még nem volt megszokott dolog. Nálunk kiválóan működött a stúdió, amely egy ideig reggeli tornát is közvetített, amelyre a bakter hálóingben tornázott.
Hideg vízben mosdottunk, meleget egy héten csak kedden és pénteken, az utóbbi napon fehérneműváltással egybekötve adtak, miután a mosdókban lévő nagy fűtőkályhákat fölfűtötték. Ám ekkor is nem egy esetben csak hideg víz jutott beszappanozott testünk lemosására. Ilyenkor jól jött az evés során alig élvezhető langyos szegedi víz. Az ágyazást és a reggeli tisztálkodást az iskolában hordott viselet fölvétele követte. Mivel kezdetben pokróccal takaróztunk, nagyon igényesen kellett megvetni az ágyat, mindenféle sarkokra, szögletekre, visszahajtásokra vigyázva. Később kaptunk csak paplant. A reggeli hálótermi foglalatosságokat a szekrényszemle zárta. A folyosón lévő nyitott szekrényünk előtt álltunk, és miután a nevelő és a napos figyelő szemmel, hibát keresve ellépett előttünk, és minden ruhadarab elvágólagosan feküdt, vagy függött, megadták az engedélyt a levonulásra. Az első emeleten helyezkedett el ugyanis a tíz háló, a földszinten pedig a tíz tanterem.
Hét óráig általában fél óránk volt a reggeli tanuláshoz, ami igen hasznosnak bizonyult. A jobbaknak az ismétlésre, az idővel rosszul gazdálkodóknak a pótló tanulásra. Ezután következett a reggeli, amelyhez ismét csöngő szólított. Sorban, kettesével mentünk az étterembe a széles folyósón. A bakter általában mindenhova sorban ment.
Reggelire többnyire kávét adtak, ritkán teát, mellé szilárd lekvárt (gyümölcsízt), amit a bakter hitlerszalonnának nevezett, és azért ette, mert nem volt más. Télen néha vékony szelet abált szalonnát, vasárnap mézet adtak. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy sikerül-e három szelet testesebb kenyeret szerezni, mert ez lett volna a tízórai a hitlerre, azaz a bakterszendvics. Egy héten egyszer kiflit kaptunk a kávéhoz, amelyet nem fölöztek le, így én undorral ittam persze a legtöbb társamnak ez nem jelentett gondot. Szerencséjükre kevésbé voltak érzékenyek. A reggeli megkezdése előtt a tizenkét személyes asztalok mellett a székek mögé álltunk, és ha mind a tizenkét szék mögött állt valaki, akkor adott jelt a nevelő a hely elfoglalására, "jó étvágyat" mondásával. Ők is egyenruhát viseltek, fölötte fehér köpenyt. A reggeli után a tanteremben tettünk rendet, ami a tisztasági versenyek idején különösen nehéz föladatnak bizonyult. Odafigyelést és pontosságot kívánt, ugyanis még a fiókok rendjét is megvizsgálták a pontozók. Nagy "hajtás" alakult ki a jobb helyezésekért. Sorban vonultunk a kapubejárathoz, ahol átestünk az utolsó ellenőrzésen, ami a gombok, cipő és sapka vizitációját jelentette. A bakter ugyanis szívesen tett leszakadt gombja lyukába gyufaszálat és így akasztotta azt a gomblyukba. Sapkáját pedig gyakran áramvonalassá tette. A nevelők egyiket sem szerették. Az iskolába ugyancsak zárt sorban mentünk. Csak később, miután délután kosárlabdázni jártam, kaptam engedélyt villamosbérlet vásárlására. Ez a "kiváltság" keveseknek jutott osztályrészül.
Az iskolából - akkor még 50 perces órákat tartottak - általában negyed kettő és kettő között szabadultunk, és érkeztünk haza. Átöltöztünk a kopott világoskék színű játszóruhába, és ebédelni mentünk. Ekkor elég volt egy asztalnál hat fiú ahhoz, hogy megkapjuk az ebédet, amely szemben a reggelivel kiadósabbnak készült. Általában valamilyen leves, majd főzelék feltéttel lett föltálalva, és kenyeret is adtak hozzá. A káposzta különböző elkészítési nemeiben került az asztalra, továbbá bab és kel szerepelt leginkább. A tésztákból a grízes meg a mákos, lecsó és tarhonya ételek egészítették ki a palettát. Vasárnap húsleves, valamilyen sült és sütemény dukált. Leginkább fűrészpor ízu piskótatekercs.
Délután négy óráig szabadfoglalkozás volt. Beszélgetéssel, játékkal telt az idő. Röplabdázni és kosárlabdázni lehetett. A futballt nem kedvelték a tanárok, ritkán mégis lehetett kiskapuzni a dróttal elválasztott teniszpályán. Júniusban a mintegy 20 méteres medencében - ha föltöltötték - fürödni is lehetett. Aki akarta, a tornaszereket a konyha mögötti folyóson vehette igénybe. A saslengést, amelyet osztályoztak, itt tanultuk meg. Külön engedéllyel, a hálók előtti folyosón fölállított pingpong asztalnál is lehetett játszani. A fölsorolt játékokból egyébként minden évben az egyes tanulócsoportok (tantermek) között házibajnokságot rendeztek. A győztes tortát vagy nyalánkságot kapott.
A tanulási idő négytől fél hatig, majd hattól fél nyolcig tartott. Általában elégnek bizonyult a fölkészüléshez. A csoport nevelője ekkor bent ült, fölügyelt a rendre, ellenőrzött, szóval segítette a munkát, amennyire lelkiismerete és tudása valamint kedve engedte. A csoport ügyes-bajos dolgait is leginkább ekkor intézték. Hangos tanulásra egyeseket a folyosóra vagy a hálóba engedtek. Általában legtöbb gondot - mint másutt is - a matematika okozta. A kérdésekkel szaktanárhoz lehetett menni. Tóth és Varga nevűekre emlékszem, mindketten jóindulattal foglalkoztak velünk.
A vacsora, ahova ugyancsak kettes sorba mentünk, nyolc órakor kezdődött. Az asztalnál a helyfoglalási ceremónia hasonlóan alakult a reggeliéhez. A hét munkanapjain meleg vacsorát kaptunk, többnyire egytál ételt: tarhonyás krumplit, tojásos nokedlit, tejbegrízt, a hétvégén hideget. A tejbegrízről szívesen ettük le a másik kakaóját. Egyszer a mellettem ülő, miután bíztatott, hogy nyugodtan egyem le a kakaóját védekezésképpen saját adagjába beleköpött. Fölháborodtam. A vita miatt kiküldtek bennünket, és így lett vége az aznapi vacsorának. A humánus Deák Dezső tanár úr végül is elengedett bennünket büntetés nélkül. A diákcsínyek egyébként meglehetősen durvák voltak, ami azonban általában jellemző a kamaszvilágra, és nem a "bakter" szelleme motiválta oket.
A vacsora után tíz óráig még tanulási lehetőség nyílott számunkra, amelyet általában nem használtunk ki. Fél kilencre lehetett a hálóba fölmenni, természetesen tiszta cipővel, amelyet a följárónál ellenőriztek. Volt, aki sportot űzött a kontroll kikerüléséből. Büszkén jelezte fönn, hogy nem tiszta a cipője, és sikerült az akció. Persze a reggeli ellenőrzést nem kerülhette el, de örömet szerzett az éberség, a fegyelem kijátszása. Diákok voltunk. Az esti időszakban szakkörök működtek. Ezekről keveset mondok, nem vettem részt munkájukban. Este tíz órakor került sor a villanyoltásra. Utána már ritkán beszélgettünk, többnyire gyorsan jött mindenki szemére az enyhet adó álom.
A hétvége annyiban különbözött a többi naptól, hogy szombat délután nem tartottunk tanulási időt. Kimenőt kaptunk négytől hétig. Vagy a városba, moziba mentünk, vagy a vasútforgalmiba, netán az intézeti vetítésen vettünk részt. Általában II. világháborús szovjet filmeket játszottak, nyilván nevelő szándékkal, vagy nem kaptak mást.
Vasárnap reggel hét órakor szólalt meg a csöngő, fél nyolckor a lépcsőházban jöttünk össze kiértékelésre, amelyet a bakter lépcsőgyűlésnek nevezett. Itt fölolvasták név szerint a jó és gyönge teljesítményeket, ismertették a kimenőelvonásokat. Volt, aki már a következő évben járt a megvonásaival. A napos- és ügyeletes váltás is itt zajlott, továbbá az időszerű bejelentések is itt hangzottak el. Délelőtt tanulási idő következett, majd az ebéd után kimenő. A letiltottak listáját a portán leadták, de a napos is állandóan ellenőrzést tartott, és számbavette a letiltottakat. Ők a délutáni intézeti össztáncokon és filmvetítéseken sem vehettek részt. Az ötórai tea jellegű össztáncokon az intézeti zenekar játszott. A két tantermi lány kedvező helyzetben volt, hiszen a nyolc tanteremnyi fiúból - jórészük bármennyire is botlábúként lett elkönyvelve - mindig akadt elég táncosuk. Gyakran zongorázott Vidovszky Laci a későbbi jeles zeneszerző, aki zenegimnáziumba járt, és időnként saját dalait adta elő szórakoztatásunkra. Eme délutáni programért városi iskolatársaink is irigyeltek bennünket. Jómagam igazán így tanultam meg lazán és könnyedén táncolni. A várossal és a városi diáktársainkkal ritkán kerültünk kapcsolatba, életünket kitöltötte az iskola és az intézeti élet.
A Bakterba nem az ideiglenes ott tartózkodás jegyében érkezett az ember. Szeptemberben tudta, hogy legközelebb csak karácsonykor jut haza majd a tavaszi szünetben és a tanév végén. Állandó életmódra rendezkedtünk tehát be. Az intézet valóban a második otthont jelentette számunkra. Jól tudták ezt tanáraink, és a tanulás mellett a megfelelő szórakozásokról is gondoskodtak. A sportversenyeken túl igénybe vehettük a Sárgán az intézet csónakházát. Teherautó gumibelsőn itt, a Tiszán tanultam meg úszni, és Szikrai Lacival gyakran eveztünk föl a Maroson és a Tiszán a regatták egyikén, ami igazán elegáns időtöltést jelentett. Máig csodálom, hogy megengedték. Csak vízijártasságit kellett fölmutatni, és vihettük is a csónakot.
Az egyes tantermek minden évben kultúrestet rendeztek. Mi egyszer népdalestet szerveztünk nagy sikerrel. Nevelőnk, Ugrai Zoltán tanította be a dalokat, amelyeket Dienes Árpáddal gépeltünk le fejből, hogy mindenki egyforma szöveget énekeljen. Az alsóvárosi cigányzenekar játszott - egy vacsoráért. Szép és emlékezetes program volt. A dalokat máig sem felejtettem el.
A kollégiumi élet egyik fő ünnepi eseménye a farsangi bál volt. A készülődés jóval korábban kezdődött, hiszen jelmezbe kellett öltözni. Az ötlet is nehezen jött, és a kellékeket sem lehetett könnyen beszerezni. Egyik alkalommal kalóz bandának öltözött a tanterem, és a zsűri előtt lányokat rabolt. Én éppen betegeskedtem, hosszú influenza után tüdőgyulladást kaptam. Ám hálónk a vetítő mellett helyezkedett el, és onnan nézhettem őket fájó szívvel. Máskor, ha jól emlékszem 1959-ben, Palkoviccsal Zuru és Huruként jelentünk meg a farsangi bálon. Amint a példák is mutatják, valóban saját ötleteinkkel és kellékeinkkel szerepeltünk. A résztvevők virsli-, málnaszörp- és tortajegyet kaptak. A farsangi mulatság az erre az alkalomra földíszített étteremben volt, az intézeti zenekar szolgáltatta a talpalávalót. Jelmezverseny és tombola emelte az est hangulatét. A vigalom fél egyig tartott. Az eseményen a békéscsabai intézet lányai is részt vettek. Szombat délután érkeztek, és vasárnap ebéd után utaztak el. Látogatásukat a negyedikesek adták vissza. Amikor ez számunkra sorra került, szombaton délután utaztunk Csabára, este tartották a mulatságot, amely után a táncteremben a leterített köpenyünkön aludtunk. Másnap délelőtt még újra táncraperdültünk, és ugyancsak ebéd után utaztunk vissza. Kedves élményként maradt meg bennem a gyaloglással együtt, amely az állomástól a Kőröscsatorna partján állt kollégiumig és onnan vissza tartott.
Egyszer egy évben kirándulni is vittek bennünket. 1958-ban a BNV-re utaztunk a minisztérium farmotoros Ikarusz 55-sével, ami akkor nagydolognak számított. Büszkeség töltött el mindenkit, hogy az új farmotorossal utazhatunk. A délelőttöt a vásárban töltöttük, délután városnézésre vitt a sofőr, aki egyben idegenvezetést is tartott. Elegáns úriemberként jelent meg sötétszürke ruhában, nyakkendőben, fehér ingben. Amíg vezetett, zakóját fogasra tette. Egész megjelenésével, föllépésével nevelt. Ekkor jöttem rá, hogy az overálos, munkaruhás világ mellett létezik egy másik is. Nagyon fontos a tartás és a belső indíttatás. A vásár látványából nem sokra emlékszem, arra viszont igen, hogy itt - mint mások is - a szüleimmel tartózkodhattam. Ebben az évben ugyanis a téli szénszünet miatt tavaszit nem tartottak, így január után csak júniusban láthattuk újra otthonunkat. A délutáni programból a fölújított Halászbástya nyújtotta a legnagyobb élményt. A következő évben Gyopárosra utaztunk. Orosházától Gyopárosig kisvasúttal tettük meg az utat. Akkoriban adták át az első melegvizes medencét. Azt hiszem, mindnyájan ekkor fürödtünk először termálvízben. Nagy élmény volt. Kifáradtunk, és a nap is leégetett rendesen. Éjjel sokan nyögtek hirtelen leégésük miatt, és másnap próbálkoztak az otthonmaradással, de nem sikerült. Harmadikban Tokaj és Nyíregyháza-Sóstó útvonalra mentünk. Első osztályú kocsit kaptunk, amelyben utaztunk és laktunk is. Amikor egy célponthoz érkeztünk, a kocsit mellékvágányra állították, amikor pedig befejeztük a programot, másik szerelvény után kötöttek bennünket, és utaztunk tovább. Hideg koszton éltünk, a mosdás némi gonddal járt, de nagyon jól éreztük magunkat. És ekkor jártam először ezen a vidéken, máig maradandó élményt nyújtott a Tokaj-hegy, a kisváros, amely ekkor még nem volt idegenforgalmi célpont, és a Sóstó a kisvasúttal.
A fölsőévesek - főként a negyedikesek - időnként kijártak a Tisza-pályaudvarra vagont rakni. Érettségi előtt ezt már megengedték, a fiatalabbak titokban dolgoztak. A kirándulás előtt én is kimentem: május elsején délután hárman téglát raktunk. Nem volt nehéz a munka. Csak a tenyerünk lett nagyon sima, de nem sebesedett ki, ugyanis kesztyű nélkül dolgoztunk. Ünnep lévén 50%-kal többet fizettek, így 45 Ft ütötte fejenként a markunkat. Jól jött pótlásként a kiránduláshoz. (Én havi 50 Ft zsebpénzt kaptam, abból l7-et fizettem a villamosbérletért.) Így mégis valamivel több pénzzel indulhattam útnak. A többieket sem eresztették el sokkal jobban. Belépőkre, üdítőkre elegendő volt. Nem dívott a középiskolások között akkor az ivás. Mindössze Tokajban jártunk az érdekesség kedvéért pinceszeren ám annak sem volt még oly nagy divatja, mint a későbbi időkben. Alig találtunk helyet magunknak. Az említett kirándulások sem voltak mindennaposak. A gimnáziumi osztállyal mindössze egyszer kirándultunk, akkor is a közeli Algyőre. Ilyen módon is gondoskodtak tehát rólunk.
1960 nyarán két csoport kirándult külföldre. Mindössze 500 Ft-ot kellett befizetni. Az egyik csoport a Szovjetunióba, másik az NDK-ba utazott. Jómagam szerencsére az utóbbiba jelentkeztem. Jól éreztük magunkat. A Berlin melletti Neuen-ban szálltunk meg az egyik iskolában. Egy hetet Warnemündében és Rügen szigetén töltöttünk, Sassnitz komphajóval a svédországi Trelleborgig mentünk, és vissza. A vámmentes területen csokoládét vásárolhattunk, beutaztuk a szigetet, láttuk Rostockot. Találkoztunk német diákokkal, akik viszont nálunk, Magyarországon tettek látogatást. Igazán élménydús program volt Berlinben egymásba karolva és sorban volt szabad mennünk az utcán. Ekkor értettem meg az idegen nyelv ismeretének fontosságát. Azok, akik egy szót sem tudtak németül, fele annyi élményt sem kaptak, mint azok, akiknek szerény nyelvismeretük volt. Jól egyikünk sem beszélt, hiszen a nyelvismeret nem játszott központi szerepet a kor oktatásában.
Az intézet nevelői és dolgozói főállásban látták el föladatukat. Mi 1957-ben, a forradalom eseményei nyomán bekövetkezett hatalmi váltás után kerültünk az intézetbe. A korábbi igazgatótól és helyettesétől megváltak. Két új ember érkezett. Hernádi nevő lett az igazgató, akinek egy év után távoznia kellett. Ugrai Zoltán volt a másik, aki a mi nevelőnk volt közel két évig. Mindketten esti tagozaton végeztek, korábban a vasútnál dolgoztak. Az előbbirol kevés emlékem maradt, az utóbbit jószándékú, rendes embernek ismertem meg. Több hangszeren játszott, tudott hangulatot teremteni. Később, harmadévben dr. Thuróczy Miklós - aki korábban igazgatóhelyettesi feladatot látott el - lett a nevelőnk, és az addigi csoportunkat összevonták fiatalabbakkal. Az új helyzet negyedikben is megmaradt. Az igazgató 1958-tól Domokos József lett. Kedvelte a sportolókat, ilyen módon kellemes emlékeim maradtak róla, akárcsak mindkét nevelőtanáromról.
Nehéz időket élt ekkor az ország, de ebből kevés szivárgott be hozzánk. Persze hivatalosan mindenki nagyon vonalasnak látszott, de e tartáson sok esetben átsütött a tanárok embersége. Politikai témák, KISZ, stb. az intézeten belül nem is kerültek elő. Az értékrendet a tanulmányi eredmény és az emberi magatartás határozta meg. A sportnak, amelyben nemcsak a játék, az eredmény is fontos szerepet játszott, nagy jelentőséget tulajdonítottunk. Ilyen módon egyéniségünk teljesítményközpontú lett egész életünkre. Azt hiszem, ez szerencsés dolog.
A tanárok egymás közötti kapcsolatairól, a belső hierarchiáról nem sokat tudtunk. Efféle dolgokról a diákok előtt nem beszéltek. Ahogy nekünk állandó életformát jelentett az intézet, ők sem tekintették átmeneti állomáshelynek. Egyesek pályájuk végállomásának tartották, mások, a fiatalabbak természetesen mielőbb iskolába szerettek volna kerülni. Ám ez Szegeden nem bizonyult olyan egyszerűnek a sok tanárképző fölsofokú intézmény megléte miatt. Az állandósult nevelőtestület, az intézeti hagyományokat ápolva jótékony hatást gyakorolt a kollégiumi szellemiségre, hozzájárult, hogy valóban második otthonunknak érezzük a "Baktert". Az intézet Fönntartásával nyert a vasút, mert segítette dolgozóit, és egyúttal újakat szerzett magának, mert a "bakterek" nagy része vasutas lett. Jól jártak a szülők, mert könnyebben taníttathatták gyerekeiket, és végül legtöbbet a diákok kaptak, akik itt lettek gyermekből ifjak és fölnőttek.
A négyéves távollét a szülői háztól, amely nem egy esetben több száz kilométerre volt önállóságra, felelősségteljes magatartásra nevelt. A mi tantermünkön belül például heten jártunk egy iskolai osztályba. Hatan egyetemet végeztünk és megálljuk helyünket pályánkon. Emberi tartásunk kialakításához jó muníciót adott az intézet szellemisége. Köszönet érte az akkor, 1957 és 1961 között ott dolgozóknak.

(1996)

Szigeti Lajos



Öröklét derűjével az óváros
Fogadalmi templom hajója
kettős tornyával a Tiszára billen,
háztömbnyi árnyakat bocsát a vízre
a megáradt alkonyi fény.
Hol a csigalépcső mennybe visz,
szobrok, szentképek
repedező merevsége
térdeltet imához,
árkádok boltívei,
kőnehéz szívű nagy szellemeink
Nemzeti Pantheonja,
a történelmi megyék címerkoszorúi.
Létünk félmúlt,
sötétkamrában előhívott
élmény a fényérzékeny papíron
Toronyóra ormótlan percmutatója
pöccinti tovább az időt-
A füvészkert felől
délszaki növények illata száll,
tövisbokrok sűrűfésűjével
bontja haját a szél,
színt vált boszorkánysziget televény,
iszapban megfeneklett liliom.
Itt kísért iskolás álom:
becsöngetnek, szólítanak
holtukban is szigorú tanárok.
Benyitok szertárba, laborba-
Ora et labora!
"Hass, alkoss, gyarapíts..."
Napsugár metszi a tanulószoba ablakát,
íróasztalra szamárvezetőt
vetít a redőny-
eseményekhez rendelni éveket,
zsenge verssoraimmal fűzve
megsárgult számtanfüzet zizzen:
"Nem a levél hagyta el a fát
- fatörzs a levelet."

(HITEL, 1995. július)

Levéltükörben a MÁV nevelőotthon - 1955-56

Tényleges államvasúti szolgálatban álló, nagycsaládos dolgozó gyermekeként, jó tanuló hírében, feszengve kerültem Szegedre az ötvenes években. A MÁV Nevelőintézet családi helyzettől, tanulmányi eredménytől is függő, mérsékelt havi ellátási (valamint ruhahasználati) díj fejében megfelelő otthont és szakszerű nevelést ígért.
Bevonulásom ebbe a tekintélyes, patinás kollégiumi épületébe szülői kísérettel történt, - az 1955-56-os tanévre a szegedi Áll. Radnóti Miklós Gyakorló Ált. Gimnázium újdonsült tanulójaként. A körlevélben írtaknak megfelelően a növendék a kötelező fölszerelési és ruházati cikkekkel ellátva jelent meg. Édesanyám segédletével a gondnok megfelelő méretű kis vasutas egyenruhába bújtatott. Még fogott a szülői kéz, úgy vezettek végig a tágas folyosókon tanulószobától - az ebédlőn át - az emeleti hálókörletig. S olyan hirtelen szakadt rám az érzékeny búcsúzás az otthoniaktól, mint a szigorú házirend s valami koraérett magány. Hiszen messzire vetődtem a Balaton környéki szeretett szülőfalum Szabadhídvég meleg családi fészkétől. E tájon dolgozott édesapám pályamunkásként (36 éven át) a Veszprém-Dombóvár vasútvonalnak Mezőhídvég állomás körül húzódó pályamesteri szakaszán.
Nyári iskolaszünetekben többször alkalmazott - fizetségért - engem is a MÁV. Lapátszélességben gazoltunk a pályán csapatosan, vagy kisebb munkákra fogtak be az állomás körül. Ily módon is már korán tudatosult bennem: olyan fegyelmezett közösséghez tartozom amely valóságos és érzelmi biztonságot is nyújt.
Ez a közösségi érzés segített át a tér és idő dimenzióit fölnagyító "árvaságon". Na, meg a föladat: alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, szorongást és gátlásokat leküzdve magatartásban és tanulásban helytállni. - Elkezdődött az a keservesen hosszúra nyúlt megismerési folyamat, amely jelentosen fölgyorsította felnőtté válásomat.
Nevelőtanáraink fehérköpenyes "tiszta szigorúsága", ugyanakkor szerető gondoskodása hamar összerázza mindnyájunkat. - Fölszerelés után eligazítás, helyfoglalás, sorakozó a folyosón a vacsorához. A rendszeres táplálkozás, az ízletes és bőséges étel nagyon ínyemre volt. Nem különben a játszóudvar tágassága, egyáltalán, a megnyugtató takaros környezet. A rendtartás és igényesség azonban egyelőre kevésbé boldogított. Így a szokatlanul korai takarodó, a lankadatlan felügyelet, katonás rend kényszere holmijaink körül. Mindehhez hozzá kellett szokni, mert két komolykodó negyedikes diák is felügyelt ránk a hálókörletben, idétlenkedő elsősökre, s bizony megbízásukat néha "pofonegyszerű" megoldásokkal teljesítették. Takarodóinkat visszaidézve, még most is számban van a vezetékes víz oly jellegzetes mellékíze, orromban az Odol fogkrém és levendulaszappan illata.
Ide kívánkozik pár érdemleges szemelvény abból a jó néhány féltve őrzött, még édesanyámtól megmentett korabeli levélből, amelyek Szeged és Szabadhídvég között utaztak.
1955. szeptember 11. - "Kedves szüleim, testvéreim! A Nevelőintézetben máris otthonosan mozgok. Korai ébresztő után reggeli torna, tisztálkodás, reggeli elfogyasztása után még sebtében átnézzük a napi tananyagot. Majd nevelőtanári fülvezetéssel a sugárúton, a Dóm-téren át a Tisza-híd, a színház és a Dankó-szobor mögötti Hungária szálló útvonalon időben érkezünk a Radnóti gimnázium impozáns, tekintélyt parancsoló épületébe. Az órákon egyelőre az általános iskolában tanultak egyengetésével foglalatoskodunk. Körülbelül egy órakor érnek véget a rendes tanítási órák, s az intézetbe visszatérve ebéd fogad; 3-ig szabad foglalkozás; 3-6 között tanulószobai közös foglalkozás tanári felügyelet és segédlet mellett 6-7.30 óráig játszóidő, majd 8-ig megvacsorázunk, ezután még fél 9-ig átismétlő, ezt követi rendezkedés, tisztálkodás a hálókörletben és 9-kor villanyoltás. Most vasárnap, kimenőidoben írom ezt a levelet, a Fogadalmi templom orgonahangjaival a fülemben - a Tisza-parti Móra Ferenc Múzeum lépcsőjén. - Szeged méltóságteljes, gyönyörű történelmi város. Szeptember 16-án a Fővárosba megyünk kiállítást megtekinteni az intézet költségén. Igyekszem jól tanulni, - három jeles osztályzat már színházjegyet ér, vagy belépőt az NB. I-es Haladás pályára. A frissen küldött csomagot és a kimerítő levelet is köszönöm..."
1955. október 19. - "Édes fiam! Örülünk, hogy jól érzed magad a nevelőintézetben meg hogy jól szolgál az egészséged. Ám ne szórakozz, ne kirándulásokkal, csónakházi kalandokkal és focizással töltsd a drága időt. Itthon rengeteg a munka, temérdek a gond - Te csak szorgalmas tanulással válthatsz ki jobb sorsot magadnak. Szülői értekezlet mikor lesz? Hét végén szüretelünk, - ne félj, neked mindenből a javát félreteszem..."
1956. február 2. - "Kedves Szüleim! Íme, a félévi értesítőm nevelőtanári ellenjegyzéssel hitelesített másolata. - Mi tagadás, egy árnyalattal jobb tanulmányi átlagot reméltem! Ígérem, a továbbiakban csak szívderítő érdemjegyeket hozok... Nemrég a Szegedi Nemzeti Színházban megtekintettük Offenbach: Hoffmann meséi című operáját (fülbemászó dallam, lendületes táncbetétek), valamint Zeller: Madarász c. operettjét, - Moldován Stefánia, Mucsi Sándor szereplésével, Vaszy Viktor vezényletével..."

(1996)

Barabás Sára



Dr. Tóth Ervin


Tóth Ervin (Királyháza, 1910. szept. 28.- 1999. ): művészettörténeti író, tanár.
A grafika történetével foglalkozik, e tárgykörből több tanulmánya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban.
Könyvei: Fametszet a XX században, 1939; A grafikai művészetek kis könyve, 1941; Japán fametszet, 1943; Európai grafika, 1943; Graphik in Europa, 1944; Mata János fametszetei, 1962; Gáborjáni Szabó Kálmán grafikái, 1963; Holló László, 1966.
Forrás: Művészeti Lexikon (1968)

További művei:
A régi magyar fametsző művészet története (1941)
Az új olasz fametsző művészet (1938) I Székely János (19G8)
Csúfondáros rajzolatok (1943) Fejezetek Debrecen grafikai muvészetéből -- A képzőművészetek Debrecenben. Debrecen, l961. 63-86.p.


Rómában, a Collegium Hungaricum kertjében magyar és olasz politikusok, művészek társaságában 1941-ben.
Balról az első dr. Tóth Ervin

Fametszetkiállítás
Délmagyarország, 1938. december22.


Rendkívül érdekes és gazdag, csak ritkán látható anyagában különleges kiállítás nyílt meg szerdán délben az egyetem bölcsészeti kara Földrajzi Intézetének termeiben. Kitűnően rendezett, összefoglaló kiállításon Tóth Ervin dr., a nemzetközi nevű kiváló szegedi művészettörténeti író mutatta be igen értékes és gazdag fametszetgyujteményét. A tárlat szinte keresztmetszetét adja a fametszőművészet nemzetközi útjának és fejlődésének. A gonddal válogatott és szakszerű ízléssel összeállított lapokon felvonul a fametszést kulturáló nemzetek számos kiváló művésze.

A rendkívül bő és nagy művészi értékeket képviselő magyar anyag mellett szinte egyetlen vonalban vonulnak fel az amerikai, angol, orosz, lengyel, német, holland, spanyol, mexikói fametszőművészek, de képviselve vannak a lett, ukrán és észt fametszők is. A ritkán látható tárlat igen érdekes része a távolkeleti művészet bemutatása, amelyben markáns képet kap a szemlélő a színes japáni stílus legjobb és legjellemzőbb képviselőiről. A modern kisgrafika ugyancsak ritkán juthat a nyilvánosság elé ilyen összefüggő és szerves kiállításon. Az értékes és változatos anyag összegyűjtése Tóth Ervin dr. elhivatott munkájának, kivételes művészettörténeti felkészültségének eredménye, - szinte az élet munkája van ebben a gyűjteményben- amely most először kerül rendezetten és szakszerű feldolgozásban a közönség elé.

A szerda déli megnyitáson Várady Imre dr. egyetemi tanár "Fametszet a XX. században" című nagyvonalú eloadásában mutatott rá a nemzetközi Fametszetkiállítás jelentőségére és összefogó képet adott a fametszés egyre fejlődő, ősi művészetéről. A megnyitó előadást nagy tetszéssel fogadta a verniszázs közönsége, amely nagy elismeréssel szemlélte Tóth Ervin dr. munkájának értékes eredményeit. A kiállítás három napig szemlélhető meg a földrajzi intézetben.

Dr. Katona István váci segégédpüspök


Több mint 50 év után is hálával gondolok vissze erre az intézetre, vezetőire, a nevelőtanárokra és egykori kedves társaimra.

Hogyan kerültem ide? MÁV segédtiszt édesapám, 1937-ben meghalt. Tíz gyermekkel maradt özvegyen édesanyám, aki nagy szeretettel, a bibliai asszonyok erős hitével, rengeteg munkával és áldozattal nevelt bennünket. Nagykátán végeztem a polgári iskola első osztályát kitűnő eredménnyel az 1939-40-es tanévben. Osztályfőnököm, dr. Bálint Sándor hívta föl a figyelmünket arra, hogy Szegeden folytathatnám a tanulást, ahol otthont ad a MÁV Intézet. Segített a kérvény megírásában. Engem is, Gábor öcsémet is fölvették. 1940 őszétől 1944 tavaszáig voltam az Intézet lakója. A háború, a front miatt (Pest közelében lakunk, Tápiósülyben) egy évet kénytelen voltam kihagyni. 1945-ben pedig már nem fogadtak vissza. A 4 év alatt elvégeztem a szegedi Szent Imre polgári iskolában a II-IV. osztályt, majd a Szent István Felsőkereskedelmi Iskola első osztályát.

Ezután életem így alakult: 1945-48-ig a szegedi kereskedelmi iskolában tanultam, 1948-ban érettségiztem, majd papi pályára jelentkeztem. Amikor ezt egyik volt nevelőtanárom megmondta az újszegedi tanítóképzőben, fölháborodva mondta az egész osztály előtt: "Ennek a Katonának felment az esze! A legjobb tanulók közé tartozott, és most elmegy papnak!" A Szegedi Hittudományi Főiskolán végeztem teológiai tanulmányaimat. 1953-ban szentelt pappá Hamvas Endre csanádi megyéspüspök a fogadalmi templomban. 1989-ig végeztem papi szolgálatot Szegeden és környékén, 36 éven át. 1989 oszén a Szentatya, II. János Pál pápa váci segédpüspökké nevezett ki. Innen írom most a visszaemlékezést fölkérésre.

Rendkívül nagy segítség volt a család számára hogy Gábor öcsémmel együtt - aki az Újszegedi Tanítóképzőben, 1954-ben fejezte be tanulmányait - az intézetbe kerültem. Késobb József öcsém is otthont kapott itt. Ő 1956-ban érettségizett a Radnóti gimnáziumban. A napokban beszélgettem velük a szegedi élményekről. Voltak nagyon jók és kevésbé jók. A magam részéről igen nagyra értékelem most is az akkori intézeti nevelést, amelynek későbbi életem folyamán nagy hasznát vettem.

Az elöljárók, a nevelők nagy gondot fordítottak arra, hogy mindenütt rend és tisztaság legyen: a tanulószobában, szekrényeinkben, fiókjainkban; a hálótermekben: a lepedők, takarók "katonás" összehajtásában; ruházatunkban: szép, tetszetős egyenruhánk volt. Erről az egész városban megismertek bennünket, hogy a "Bakteráj" lakói vagyunk.

Igen szigorú, katonás fegyelem volt házon belül és kívül egyaránt. (Egyszer - engedély nélkül - megnéztünk egy SZVSE-mérkőzést. Kaptunk is érte.) Mai szemmel nézve is úgy ítélem meg, hogy a "fegyelmezés" javunkra vált. A kötelességteljesítést, a tanulást ugyancsak szigorún vették. Az igazgatói irodában naponta beszámoltak a felelősök az iskolában szerzett érdemjegyekről. A tanulmányi eredményt szép, vasutas egyenruhánk gallérján is jelezték: kituno tanulóknál 2 stráf 2 gomb, jeles tanulóknál 2 stráf, közepeseknél 1 stráf 1 gomb, gyengébb tanulóknál egy stráf vagy semmi.
(Odaérkezésemkor előző tanulmányi eredményem alapján megkaptam a 2 stráfot és 2 gombot. Társaim mondták: "Nehogy azt hidd, hogy ez továbbra is megmarad!" Megmaradt mindvégig.)

A föntiek mellett a vallásos életnek is teret adtak. Ki-ki saját vallása szerint ment neveltanár kíséretében - vasárnapokon, ünnepeken szentmisére, istentiszteletre. A felekezeti különbségek miatt soha semmiféle megkülönböztetés nézeteltérés nem volt közöttünk. A nevelők - ahogyan én láttam - többnyire példaadó módon élték vallásos életüket. Mélységesen sajnálom, hogy később a vallásos élet háttérbe szorítása, majd tiltása, a vallásellenes propaganda rengeteg jótól, értéktől fosztotta meg a gyermekeket, fiatalokat. Más lenne az emberiség élete, ha a TÍZPARANCSOLATOT mindenki megtartaná...

Csak karácsonykor, húsvétkor, és a nyári szünetben mehettünk haza. Látogatók azonban - a megadott időpontokban - jöhettek hozzánk. Kiemelkedő esemény volt az ottani életünkben a Mikulás-est. A Mikulás-újság szellemesen, tréfásan szinte mindenkiről írt. Sajnálom, hogy ezekből egyetlen példányt sem sikerült előkeríteni.

Összegzésképpen azt írhatom, amit a címben is kifejeztem: számomra nagyon szép és jó volt az a négy esztendő. Egész életemre jó hatással volt. Hála és köszönet a MÁV-nak a családoknak nyújtott nagy segítségén! Köszönet az akkori vezetőknek, tanároknak, társaimnak. Szívbol kívánom, hogy az intézetek, kollégiumok ma is az igazi értékekre, a keresztény és hazafias értékekre: az igazra, szépre és jóra neveljék a mai ifjúságot! Csak az ilyen ifjúságtól remélhető az ország szellemi, lelki, erkölcsi és gazdasági felemelkedése.

(1996)

Vágó Gábor


Hogyan készült Vágó Gábor Szent-Györgyi szobra?

Csongrád megyei Hírlap, 1986. december 24.

A belényesi születésű, Kolozsváron lakó Vágó Gábor (1894-1968) 1937 novemberében Pestre utazott, hogy elkészítse az elhunyt Hubay Jenő (1858-1937) hegedűvirtuóznak, a zeneakadémia egykori Főigazgatójának a portréját. Az arcmás jól sikerült, fényképfelvételét közölte a Magyarság 1938. január 15-i száma. A szegedi út ötlete, Szent-Györgyi megörökítésének a terve akkor fogamzott meg az agyában, amikor megtudta, hogy a professzor - hozzá hasonlóan - székely származású.

1938. május 2-án Pesten fölült a filléres gyorsra, és Szegeden termett. Először arra gondolt, hogy fölkeresi a Kolozsvárról idekerült professzor ismerőseit, Erdélyi Lászlót, Vidákovich Kamillót, netán Ditrói Gábort, és megkéri valamelyiket, hogy ajánlaná be a világhírességhez. Az állomáson azonban gondolt egyet, és beállított egyenesen - Szent-Györgyiékhez! Vasárnap volt, délebéd ideje, a ház asszonya tudakolta tőle, hogy evett-e már. Igen? Akkor legalább feketét igyon... (Bánta is Vágó kegyetlenül, hogy ebéd dolgában nem volt őszinte, mert korgó gyomorra sehogyan sem ízlett neki a kapuciner.)

Ideje volt előállni vele, hogy miért is van itt. Szent-Györgyiné rögtön ellenezte a dolgot, mondván, hogy ahány festő, szobrász, fotográfus és más kapa-kaszakerülő van az országban, az mostanában mind idejár. Mikor a művész elmondta, hogy a szobrot a sepsiszentgyörgyi székely múzeumnak akarja fölajánlani, a professzorné is áldását adta. Meg is állapodtak, hogy Vágó május 15-én lát munkához. A szobrász a megbeszélt napon Szegedre jött. Csakhogy Szent-Györgyiék már meg is feledkeztek az egész dologról, és Vágónak elölről kellett kezdenie a győzködést. Végül is kapott tizenkét fényképet, kezdje meg a munkát ezek alapján, aztán majd meglátják a többit...

Igen ám, de valahol dolgozni is kell, meg lakni. Addig kilincselt, míg Csallány Dezső könyvtár-és múzeumigazgató megajánlotta neki a Közművelődési Palota kupolacsarnokát, ott dolgozhat kedvére. Szállást az alsóvárosi ferencesektől kapott. Neki is látott a munkának. Szokása szerint három fejet rakott föl agyagból, egy nagyméretűt, egy életnagyságút meg egy kicsit. Ezekkel eldolgozgatott öt napig. A hatodik nap reggelén megtörtént a baj: a legnagyobb megsuvadt, rádolt a középsőre, az meg rá a legkisebbre! Éppen akkor, amikor ott volt a munka föltekintésén Csallány igazgató úr meg Kotormány János, néhai Móra Ferencnek "személye körüli minisztere". Öt perc nem sok, annyi sem telt el, mikor Vágó a falfehér látogatók előtt újból nekilátott a munkának...

Mikor úgy érezte, hogy már csak az életet, a Szent-Györgyire annyira jellemző elrebbenő mosolyt kell belehelni az agyagból való arcba, áthívta a professzort. (Ott lakott a Rudolf téren, a Tisza-parti nagyházban.) Szent-Györgyi elcsodálkozott. Lám Vágó mégiscsak kiönfejűsködte a szobrot: "Ez az Gáborkám, nagyon is ráismerek magamra!" Attól kezdve modellt ült.

Nem sokáig, mert bejelentette, hogy Párizsba utazik előadást tartani, négy-öt nap az egész, addig Vágó várjon a munkával. Vágó várt is - négy álló hétig. A ferenceseknél már röstellt lenni, köszönte az iránta való jóságukat, és eljött tőlük. Pénze a kevésnél is kevesebb. Csak akkor evett, ha valamelyik régi szegedi iskolatársa meghívta vacsorára. Ha nem hívták, fagylaltot és tölcséreket evett, utána teleitta magát vízzel, és várta tovább Szent-Györgyit. Egyik ismerőse megemlítette, hogy a sonka kövérjéből szappant szoktak főzni. Vágó elkérte: adjátok nekem, alig tudok ellenni sonka kövérje nélkül. Nem szerette, de ette. Kánikulában mindennap, amíg tartott. Éjszakáit a múzeumban töltötte. Esténként Kotormány, bezárta a díszterembe az avar csontok és a honfoglalók koponyái közé, ott aludt.

Történt egyik este, hogy Pálfy György kultúrszenátor karonfogta a művészt, mondván, hogy hazakíséri. Mikor már negyedszerre sétáltak végig a Stefánián, és ötödszörre kerülték meg a Kultúrpalotát, Pálfyból kibuggyant a kérdés: - Ugyan áruld már el Gábor, hol lakol? Gábor nagy levegőt vett, és - megmondta...
A történet úgy folytatódik, mint a mesében. A tanácsnok úr másnap fölkereste a múzeumi Jánost, elmondta neki amit ő előző este megtudott.

Így húzta ki Vágó Gábor fagylalton, fagylalttölcséren, sonka fehérjin meg Kotormány Jánoson a négy hosszú hetet, míg megjött Szent-Györgyi. Az első este együtt poharazgattak. A kiéhezett Vágónak hamar nekiszaladt a bor. A professzor meg is kérdezte: "Mikor ettél utoljára, te Gábor?" - "Tegnapelőtt, estefelé " - Szent-Györgyi egy szempillantás alatt megértette a négy hét történetét, és átölelte a művészt: "Most már annál is jobban szeretlek, hogy ilyen kutya kemény ember vagy!"

A szobor hamarosan elkészült, a professzor borítékot nyomott Vágó kezébe. Csekk volt benne 810 pengőről. Magyarázat is járt mellé: "A szobor rendben van, mert azt szeretetből csináltad. De vártál rám négy hétig, azt én megfizetem 200 pengőjével. Ma este máshova vagyok hivatalos, a 10 pengőt magánbankettra adom. De megedd ám Gábor, együltő helyedben!" Szeged városa nem volt ilyen bőkezű, mint Szent-Györgyi: nem állta a szobor kiöntésének 1800 pengős költségét...

Mit mondhatnék még? A fölvételt, melyen Szent-Györgyi, Vágó és a szobor látható, Liebmann Béla fotóművész készítette. Először a Tolnai Világlapja 1938. június 8-i számában jelent meg. Vágó Gábor pedig nejével, Berényi Margit (1901-1945) festőművésszel letelepedett Szegeden, és itt élt koporsója zártáig. Dolgozott csöndben és észrevétlenül, hittel és elmélyedéssel. Ö teremtette újjá Fadrusznak darabokra hullott gipsz Krisztusát, mely most a szegedi fogadalmi templom egyik legismertebb dísze.

A Vágó-házaspár az alsóvárosi temetőben alussza az örök álmot. Sírföliratuk:

Éltük az Úré
Gábor vésővel
Margit ecsettel
Írta a szépet
Apró Ferenc

Vágó Gábor emlékezete


Interjú dr. Alpár Gyuláné szakvezető tanárnővel Vágó (Pál) Gábor volt intézeti növendékről

Huszka László: A régi értesítőkben Pál Gábor néven szerepel Vágó Gábor nevű szobrászművész, aki 1968. április 23-án Szegeden meghalt.

Alpár Gyuláné: Gábor bácsi sokat mesélt arról, hogy 6 éves korában, elsős elemista növendékként került Szegedre a MÁV Internátusba. Igen nehéz szívvel hagyta el a szülői házat, nélkülözte az otthon melegét, az édesanyját különösképpen. Nem ismerjük a családi körülményeit, erről nem beszélt, de a családban sok (5) gyermek volt, és igen szegények voltak. Lehet, hogy szociális szempontból döntött a MÁV Igazgatósága, hogy a gyermeket itt gondozásba vették. Itt is, és az iskolában is sokáig idegennek érezte magát, hiányolta a hegyvidéket, Erdélyt, hiszen Bánffyhunyadról került az Alföldre. Az esett a legnagyobb terhére, hogy szünidő végén ismét el kellett hagynia az édesanyját és testvéreit. A nevelőjére, Pfeilschifter Mihályra nagy szeretettel emlékezett vissza. A nevelőtanárai mindent elkövettek, hogy a gyerek lelkileg be tudjon illeszkedni. Sokáig zárkózott, szomorú maradt, mert sehogyse fért a fejébe, hogy miért kell neki távol lennie a családtól.

H. L.: Prakfalvi Sándor mondta, hogy minden héten vendége volt Gabi bácsi. Tőle hallotta, hogy Pfeilschifter Mihály nevelőtanár figyelt föl a rajzkészségére ő istápolta benne a művészi hajlamot.

A. Gy.: Volt Szegeden fölső ipariskola. Nem tudom hány esztendőt töltött itt Gabi bácsi, de elvégezte a fölső ipariskolát. Itt fejlődhetett a rajzkészsége. Később fölment a képzőművészeti főiskolára Budapestre. Ott bennmaradhatott volna, de visszament Erdélybe. Ott indult voltaképpen. Eredetileg egy edénykészítő üzemnek volt a vezetője, Kolozsvárt, majd két esztendőt töltött Rómában. Biztos, hogy az erdélyi Majláth püspöknek a segítségével. Akkor már feleségestül ment el, mert közben megnősült. Felesége Berényi Margit. Nagybányán tanult festőművészetet. Mestere Zanelli volt.

H. L.: Kerestem a művészeti lexikonban Vágó Cábor nevét, de nem találtam meg.

A. Gy.: Gabi bácsi főképp egyházművészettel foglalkozott. Gyönyörű szobra van Kós Károlyról. Kósnak a véleménye szerint a legjobb szobor. Mikor meglátta azt mondta, hogy ezért érdemes volt élnie. Kolozsvárt az egyetemen is vannak szobrai. Erre vonatkozólag dr. Sövényházi Ferencné (Szeged, Dugonics tér 1.) tudna pontos fölvilágosítást adni. Ő nagyon közeli barátságban volt a családdal. Vágó Gábor legutolsó, s legszebb alkotása a bátai templomban lévo Pieta. Cseresznyefából faragta. Egyik portréját Reményik Sándorról, az erdélyi költőről mintázta. Ez Sövényháziék birtokában van. Utolsó éveiben beteg szíve állj-t parancsolt a munkájának. Tudom, hogy hívták Budapestre, felügyeljen az Országház fölújítási munkájára, irányítsa a kőfaragó mesterek munkáját. Ezt már nem tudta vállalni az egészségi állapota miatt. Szegeden két szobra őrzi az emlékét. Az egyiket Bartók Béláról, a másikat Kodály Zoltánról készítette, és a Zeneművészeti Szakiskola hangversenytermében találhatók (Petofi S. sgt.). Nagyon sikerült szobra volt még Szent-Györgyi Albert professzorról készült portréja.

H. L.: Az utolsó esztendőkben Szegeden élt?

A. Gy.: Nem tudom pontosan. A mi barátságunk 1941-ben kezdődött. De azt hiszem, hogy 1938-ban jött át Erdélyből. Előbb Jászberényben éltek, s más helyen is, mielőtt idejöttek Szegedre.

H. L.: A feleségének is vannak alkotásai itt Szegeden?

A. Gy.: Ő portréfestő volt. Én Sáfrány Stefa portréját láttam. Ha benéz a hálónkba, a falon csendéletet lát. Az az erdélyi szőttes (terítő) Margitka alkotása. Szép vadvirágot ábrázol. Lát egy kolozsvári sétatéri képet is. Szép őszi tájat ábrázol.

(1969)

Szegedi Evangélikus Felsőoktatási Diákotthon| 6725 Szeged, Boldogasszony sgt. 44.
Telefon: 62/420-361 Fax: 62/424-206 | Ímél: szeged.ediakotthonm@lutheran.hu